"Csodálatos
szerv a szív. Nemcsak életet ad, hanem életet tart fenn. Mellkasunk
közepén, bennünk, éjjel-nappal dolgozik. Szimbolikusan, szívünk az
érzelmeink központja. És ez nem véletlen.
Szívünk
szorosan össze van kapcsolva idegrendszerünkkel és lelkünkkel. A
stressz, ingerültség, szorongás, félelem, harag, düh csak egy pár azon
érzelmeink közül, amelyek direkt hatnak a szívműködésre. A szorongó,
félős ember szíve gyorsabban ver, a dühös, haragos emberek nagy része
előbb-utóbb magas vérnyomástól fog szenvedni. Szívünknek nem tudunk
hazudni: abban a pillanatban megérzi a hazugságot, elkezd gyorsabban
dobogni, jelez nekünk, hiába maradunk kívülről látszólag nyugodtak, s
ezután már csak az igazság képes megnyugtatni szívünket. A szív sosem
hazudik, csak mi, emberek. Ez a csodás kis szerv a legérzékenyebb
hangulatváltozásainkra, érzelmi világunk kavalkádjaira, lelkünk
rezzenésére.
Mi lakozik a szívedben?
Csodálatos
anyanyelvvel lettünk megáldva. Talán nem is lehet tisztábban kifejezni,
leírni érzelmeket, mint magyarul. A magyar ember, amikor boldog, úgy
tud örvendeni, hogy „mindjárt kiszökik a szíve a helyéről”, képes
„megdobbantani szívünket” régi szerelmünk, ha szomorú „kiönti a szívét”
annak, aki meghallgatja, ha megbocsátást nyer „leesik egy kő a
szívéről”, a köszönetre is „szívesen” válaszol, és a napot is így kezdi:
„Szívem első gondolata Hozzád száll fel, Istenem, Te
őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…”, és így is zárja: „Ó, édes
Istenem, hálát rebeg lelkem, hogy egész napon át úgy szerettél engem.
Bánom sok vétkemet, Szent
Fiadnak vére mossa meg kegyesen szívemet fehérre…”.
Érdemes megfigyelni, tudatosan (akár le is lehet jegyezni papírra),
hogy egy nap leforgása alatt hányszor is használunk olyan kifejezéseket,
amikben benne van a „szív” – ezt azért is tartom fontosnak, mert a mi,
saját „szívünk” van benne, ezt használjuk nap, mint nap (hisz minden
ember egyetlen saját bejáratú szívvel rendelkezik), s nem is tudjuk mire
használjuk, annyira magától érthetőnek vesszük szavainkat, anélkül,
hogy valódi jelentésükre gondolnánk, igazi mondanivalójukra, s főleg
forrásukra: „valóban szívemből szóltam?”. A szív mindig válaszol
ilyenkor, csak bátran meg kell kérdezni.
Azt mondjuk, hogy ez meg
az az ember „kőszívű”, „lágyszívű”, a másiknak viszont „hatalmas szíve
van”, „arany szíve van”, vagy éppen „összetörték a szívét”, s ami nem
emberhez méltó, ha valaki úgy ismert, hogy „nincs szíve, szívtelen”.
Pedig minden embernek van szíve, csak talán éppen a mi számunkra nem jut
az ő szívéből, hisz „megkeseredett szívű”, „keményszívű”, gondoljuk.
Talán nem is a lélek tükre a szem, hanem a szívünkké, mert embertársaink
sokkal hamarabb észreveszik rajtunk, azt, ami a szívünkben van, mint
azt, ami a lelkünkben. A szívünkre kevésbé vagyunk képesek maszkot adni
gondolatainkkal, szavainkkal, viselkedésünkkel, hisz roppant érzékeny,
azonnal észreveszi a hamisságot. És a szívünk annyira becsüli önmagát,
hogy tudja, hogy hamisság nem méltó hozzá. Mi is őszinteséggel tartozunk
neki, ez a legkevesebb, ha valóban tiszteljük.
A szívünkben az lakozik, aminek mi otthont adunk benne.
És ez így rendben is van, csak ennek az a hátulütője, hogy szívünk nem
képes akármit elbírni. Vigyáznunk kell mit „melengetünk szívünkön”,
minek adunk otthont. Lelkünk sokkal erősebb szívünknél, ő megbír be nem
gyógyult sebeket, fájdalmat, haragot, bánatot, sokkal okosabban tud
értelmet adni nekik, főleg egy erős lelket nem kell félteni, de a szív
erre nem képes, ez neki sok, egy igazi teher.
Ha
harag és neheztelés lakozik szívünkben, bánat, féltékenység, félelem,
netán szégyen, magány, megnehezedik szívünk, valósággal súlya lesz
annak, hogy ezeket napról napra szívünkben cipeljük. Szívünk elfárad a
nagy teherhordásban, egyre nagyobb erőkifejtésre van szüksége, hogy
munkáját ellássa, hogy életet tartson fenn. Majd elérkezik egy pont,
amikor már nehezére esik ezt a munkát ellátni, elégtelen lesz ereje.
Csodálkozunk, hogy „szívelégtelenségre” szedünk gyógyszert, rengeteget,
hisz nincs az a gyógyszer, ami segíteni tud neki, sok gyógyszer kell, na
meg aztán közben a szív is próbál segíteni önmagán, megkéri
szervtársait (ereket, tüdőt, májat, veséket), hogy segítsenek be neki,
de sok ideig ezek sem képesek tartani a frontot, mert még mindig nagy a
teher, aztán ezek is megbetegednek, elégtelenek lesznek nemcsak a szív
helyett dolgozni, hanem saját munkájuk ellátásához is. Mi is
fáradékonyabbak vagyunk, nehezebben lélegzünk, életkedvünk lassan lassan
elhagy, s a teher az sajnos még mindig ott a szívünkben… A
legveszélyesebb az, ha szívünkbe örökre harag, magány, neheztelés,
szeretethiány költözik: ezek képesek hirtelen „szétszakítani szívünket” –
a szó szoros értelmében!
Szívünkben az lakozik, akinek mi otthont adunk benne.
Nemcsak érzelmeinknek adhatunk otthont szívünkben, hanem minden olyan
embertársunknak, igazi nagy találkozásoknak, élettapasztalatnak,
hitünknek, mindennek, amiket érzelmeinkkel hozzákapcsolunk. „Szívünkben
hordozzuk és őrizzük” szeretteink emlékét, ott élnek bennünk.
A szabad szív
Amikor
lelkünk gyógyul, lelkünk nagyon sokat segít nekünk benne, nagyon nagy
teret ad a gyógyulási folyamatnak, sok mindenre rávezet, megmutatja az
utat, időt ad nekünk, sok mindenre tanít bennünket. De a szívünk
gyógyulása nem így történik. A szívünk nagyon érzékeny, nagyon sok
tudatos odafigyelést, törődést igényel részünkről. Szívünk gyógyulása
egy olyan folyamat, amelyben mi is kötelező módon, aktívan részt kell
vegyünk! Ez a mi „szívügyünk” – ugye, érted? Nem ígérem, hogy könnyű
lesz, de ne add fel a munkát a szíveddel, könnyen megtanulható, és ne
feledd, hogy mindenkinek csakis egy szíve van, annyival tartozol a
tiednek, hogy segíted meggyógyulni. Ő is segít neked élni.
Ennyi a dolgod:
NYISD MEG A SZÍVEDET!
Ez az első dolgod s egyben a legfontosabb!
S nem az, hogy mély önvizsgálatot tarts, bocsáss meg azoknak, akiknek
meg kell, s szeresd önmagad, engedd el, amit el kell engedni, ezt majd
mind később, mindent sorjában.
Annyi minden fölösleges neheztelést, haragot, ragaszkodást, szomorúságot beengedtél, beköltöztettél, odahorgonyoztál,
„szívedbe zártál”… – mostmár érted miért az az első, dolgod, hogy
nyisd meg szívedet?
Csak egyszerűen nyisd meg újra, s meglátod, úgy fog onnan kirepülni
minden fölösleges kis neheztelés, bánat, harag, félelem, ami nem méltó
szívedhez, mint a huzat! De nem minden, csakis azok, amik nem igényelnek
aktív munkát.
Hamár így megnyílt a szíved, megkönnyebbülsz egy
kicsit, a szívedbe áramló fény megvilágítja, mindazt, ami benne van.
Nézz körbe, most már jobban szemügyre veheted mi is lakozik benne, s ami
ott maradt, ami még mindig ott van, ezzel kell dolgozni. Ebben a
fényben, amit most beengedtél szívedbe, mikor megnyitottad,
megvizsgálhatod, hogy mi igényel megbocsátást, elengedést, mi az amit
meg kell tartani, mi az aminek nincs méltó helye a szívedben, mi nincs a
helyén, mi az az új valami, amit igényelsz a szívedben, mindent szépen
sorjában, hisz már megnyitottad:
FELSZABADÍTOTTAD! Most már szabad a szíved.
A
szív amikor szabad, csak szeretni tud! A szabad szív szeretete a
szeretet szabadsága – a legtisztább, őszinte, mentes minden
ragaszkodástól, félelemtől. Szabadon áramlik benne a szeretet, hála és
hit, szabadon eltudod dönteni, hogy mi méltó szívedhez, hogy mire is van
szüksége valójában szívednek.
A szívünk nemcsak éltet, életet
tart fenn, hanem gondolkodni és döntéseket is tudunk hozni a szívünkkel.
Sőt: szívünk szerint is tudunk cselekedni.
Csak nyisd meg a szíved – és a többit tedd a szíved szerint."
A szív útja
„Kövesd a szívedet, bárhová
vezet. Igen, olykor veszélybe sodorhat, de ne feledd, éppen ezekre a
veszélyekre van szükséged ahhoz, hogy éretté válj. Néha tévútra vezet
majd, de ne feledd, azok a tévutak is a fejlődés részei. Sokszor elbuksz
majd, de állj talpra, mert úgy gyűjthetsz erőt, ha elbuksz, majd ismét
talpra állsz. Ezáltal válhatsz teljessé.” (Osho)
Forrás:
http://filantropikum.com/amikor-gyogyul-a-szivunk/